Bíró András hosszas szervezése eredményeképpen a magyar kutatócsoport 2011. március 10 és 26 közötti időszakra meghívást kapott Nursan Alimbay igazgató úrtól Alma-Atába. A magyar antropológus csapatot Bíró András, Évinger Sándor és Bernert Zsolt alkotta.
Felkértek bennünket az egyik legismertebb XVIII. századi (Dzsingiszida) Kazak kán – Abül Hair feltételezett csontmaradványainak antropológiai vizsgálatára.
Hasonló, teljességre törekvő tudományos munkát Sebestyén Gyula etnográfus akadémikus írt 1915-ben.
Akár új megvilágításba is helyezheti a magyarság kialakulásának, vándorlásának zegzugos történelmét az a kutatássorozat, amelyet a titokzatos eredetű kazak madjar törzs tagjain végzett el egy fiatal honi kutató. Bíró András Zsolt antropológus
A néhány ezer főt számláló madjar lakosság július 4–8. között rendezi meg a magyarok tiszteletére a kiemelt jelentőségű kurultáj nagygyűlést a Szariözen folyó mentén fekvő Saga településen.
Kétezer-hét hetedik hó hetedike, a madjarok törzsi gyűlésének napja meghatározó pillanat lett a Kazahsztánban szétszórt közösség életében. Több évszázados ostrom, nagy birodalmak elleni háborúskodások után a törzs megerősödött öntudatában – nem kis részben a magyarok iránt érzett rokonságtudatnak köszönhetően.
Átfogó, természettudományos kutatás mindeddig nem folyt a madijar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005 ben elkezdtem szervezni egy a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót.
Az utóbbi fél évszázadban, sokszor minden ellenérvet figyelmen kívül hagyva erőltették a magyarság „finn-ugor” eredetének kétségbevonhatatlan tanát. Holott a X. és a XX. század között több tucatnyi leírás, kutatás említi a magyarok Belső-Ázsiai kapcsolatait.
Szellemvárosok szellemsíkságokon: kísérteties világ a Középső Horda szállásterülete. A pusztákon a csordák, a településeken az emberek váltak köddé az elmúlt évtizedekben – mintha Tarkovszkij Sztalker című filmjébe, a „zóna” kiszámíthatatlan látomásába csöppenne az idelátogató. Vagy atomcsapás utáni környezetbe, amelyben a természet hatalomátvételt hajtott végre: a sztyeppen hatalmas testű sasok, sólymok köröznek, a nádasokban pelikánok, a legkülönfélébb gázlómadarak, pusztai farkasok, az utak szélén félelem nélküli mormoták ezrei járnak, s a mocsarakat átszelő folyókban halak nyüzsögnek.
Nehéz szívvel jár a magyar utazó a pusztákon, amelyek – a honi történettudomány egyik uralkodó nézete szerint – nem esnek messze attól a vidéktől, ahol őseink „magyarsággá” alakultak. Más – nem uralkodó – nézet szerint pedig itt él a maroknyi, velünk rokon tudatú törzs, amely a múltat eltörlő szovjet terror ellenére is büszkén vallja magát madjarnak. Hogy kik ők valójában, és van-e közük Julianus keleten ragadt magyarjaihoz – erre keressük a választ riportsorozatunkban.